A november eleji napok a keresztény emlékezés legmélyebb pillanatai közé tartoznak, amelyek teológiailag két különböző, de szorosan összefonódó valóságot mutatnak meg.

Mindenszentek napja (november 1.) a mennyei egyház ünnepe: mindazon üdvözült lelkek emléknapja, akik már elérték az Istennel való örök közösséget – legyenek a hivatalosan szentté avatottak vagy a csendes, ismeretlen hívők. Ezzel szemben a Halottak napja (november 2.) a szenvedő egyházé, vagyis a tisztítótűzben lévő, az isteni szentségre még tisztuló elhunytaké, akikért a mi imádságunkkal és szeretetünkkel könyöröghetünk.

A szentek nem távoli, elérhetetlen szobrok vagy történelmi alakok, hanem hús-vér emberek voltak, akik életükben beengedték Isten szeretetét a mindennapjaikba. Ők azok, akik a saját koruk nehézségei közepette is példát mutattak arra, hogy a krisztusi út járható.

Mindenszentek ünnepe arra emlékeztet minket, hogy a szentség nem egy privilégium, hanem minden megkeresztelt ember hivatása. A szentek a mi mennyei pártfogóink és testvéreink, akik közbenjárásukkal kísérnek minket a földi zarándokútunkon.

A keresztény hitben a szeretet nem ér véget a halállal; az imádság az a híd, amely átível a földi világ és az örökkévalóság között. Amikor imádkozunk elhunyt szeretteinkért vagy szentmisét ajánlunk fel értük, a tisztító szeretet ajándékát küldjük nekik.

Ez a megnyilvánulás a szentek közösségének a megélése: kifejezi, hogy a mennyei, a földi és a tisztuló egyház egyetlen családot alkot Krisztusban, ahol a szeretet köteléke mindent legyőz.

A novemberi temetőlátogatások legszebb külső jele a gyújtott gyertya, amelynek gazdag lelki szimbolikája van. A láng egyrészt Krisztust jelképezi, aki így szólt: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

Másrészt a lebegő láng az örök életbe vetett hitünket és a földi élet múlandóságát fejezi ki. Amikor mécsest gyújtunk egy síron, az elhunyt iránti hálánk és szeretetünk mellett a lelkükért égő imádságunkat is Isten elé visszük a novemberi sötétségben.

Az elsőáldozás az egyik legszebb szentségi mérföldkő a keresztény ember életében. Ekkor részesül a megkeresztelt hívő először az Oltáriszentségben, vagyis Krisztus testében és vérében, a kenyér és a bor színe alatt.

Az utolsó vacsorán Jézus Krisztus maga alapította ezt a szentséget, amikor odaadta önmagát tanítványainak, és ezt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Az elsőáldozó nem csupán egy szép közösségi ünnep részese lesz, hanem személyes találkozásban részesül a feltámadt Krisztussal, aki az Oltáriszentségben lelki táplálékul adja önmagát, hogy megerősítse őt a mindennapi hitben és a szeretetben.

A bérmálás a keresztény beavatás teljessé tétele: a Szentlélek kiáradásának és megerősítésének szentsége. A kereszteléskor megkapott új életet a bérmálásban a Szentlélek ajándékai teszik éretté és cselekvővé.

Az első pünkösdre nyúlik vissza, amikor a Szentlélek leszállt az apostolokra, és bátorsággal, bölcsességgel töltötte el őket a hit megvallásához. A bérmálás során – amelyet általában a püspök szolgáltat ki kézrátétellel és a szent olajjal (krizmával) való megkenéssel – a hívő elkötelezett, felnőtt kereszténnyé válik, aki feladatot és küldetést kap arra, hogy szavaival és tetteivel Krisztus tanúja legyen a világban.

„Sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. A testvéri szeretetben legyetek gyengédek egymáshoz, a tiszteletadásban megelőzők. A reményben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek békességtűrők, az imádságban állhatatosak.” — (Róm 12,5.10.12)

A keresztény hitet nem magányosan, hanem közösségben éljük meg. Plébániánkon a szentmiséken és a hittanórákon túl számos csoport kínál lelki védőhálót.

A kis közösségekben elmélyül a hitünk, feloldódnak a mindennapi nehézségeink, és megtapasztalhatjuk: nem vagyunk egyedül. Mindenkit szeretettel várunk!