Meggondolásra

Isten szereti a világot, mert ő teremtette. Szeret minket is, hiszen teremtményei vagyunk. Mi emberek gyakran próbára tesszük türelmét, mert hálátlanul szembefordulunk vele: bűnökkel mocskoljuk be magunkat. Isten azonban bűneinkben sem hagyott magunkra: szeretetből elküldte Egyszülött Fiát a mi megváltásunkra. 

További gondolatok

Isten nem a halált akarja, hanem az életet. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Sajnos, a kísértés is bőségben van, s még szomorúbb: bőségben vannak bűneink is. A nagyböjti idő önmegtagadásai, a keresztútjárás, a böjt, a bűnbánat és a szeretet gyakorlása igazítsa lépteinket az igazi élet útjára.

Kereszténységünk nem szavakból áll, hanem abból, hogy hallgatunk Krisztus szavaira. "Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem." (Jn 14, 21) Az az igazi keresztény, aki úgy gondolkodik, úgy él, mint Krisztus.

Nyilvános működésének kezdetén Jézus ezt hirdette: Isten országába az léphet, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát. Ezek eszközei: a hitből fakadó imádság, az egyetértésre törekvő testvéri szeretet és Krisztus hűséges követése.

"Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem." (Róm 5, 20) Az emberek érezték bűnösségünket, s a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Szent Jánostól. Ő boldogan mutatott rá az Isten Bárányára, aki elveszi a világ bűneit. Krisztus megadja a lehetőséget, hogy bűn helyett a kegyelem uralkodjék életünkben.

Mint gyermekének kezét az édesanya, úgy fogja meg Isten Anyja a kezünket, és vezet az egész éven át. Bárcsak soha ne rántanánk ki kezünket kezéből! Isten nevében kezdjük az Újévet. Szorongunk, hogy milyen lesz az újév. Örömök, sikerek lesznek-e, vagy bánat és szenvedés? Legyen meg az Isten akarata. Csak Istent el ne veszítsük.

Advent boldog örömet és igazi komolyságot nevel bennünk. Ezek látszólag ellentétben állnak. Pedig a boldog örömhöz tényleg egészséges komolyság illik.

Tudta az isten, hogy mire van szüksége a világnak. Fiában fényt küldött, hogy eloszlassa a sötétséget. Életet küldött, hogy a halál ne győzedelmeskedjék. Az élővizek forrását fakasztotta. S magához ölelte a szeretetet éhező embert.

Adventban visszaemlékezünk arra az időre, amikor az emberiség várta a megígért Megváltót. Egyúttal az ő születésének ünnepére és második eljövetelére is készülünk. Az őskeresztények fohászával imádkozunk: "Jöjj el, Uram Jézus!" (Jel 22,20) Jöjj, és kegyelmeddel segíts és szentelj meg bennünket.

A sztárokat az élet felkapja, magasba dobja. De valóban fent vannak ők?
Nem rettegnek-e a vetélytársaktól, öregedéstől, elfeledettségtől?
Nincsenek-e kitéve rablók, újságírók, pénzemberek zaklatásainak?
Uram, te sem magadnak, sem nekünk nem ilyen "királyságot" készítettél.

Hitünk értékét azon cselekedeteink mutatják, amelyeket senki sem fizet vissza nekünk; sem pénzzel, sem ellenszolgáltatással, sem köszönettel. Hitünk mértékét tehát azok a jótettek jelzik, amelyeket senki sem tart számon az emberek közül. Ez a mérték a mi emberségünk. Máskülönben azok közé a farizeusok közé tartoznánk, akik az útkereszteződéseknél alamizsnát osztogatnak, hogy lássák őket.

Uram, nagyon fájó dolog látni testünk kopását, szépségünk, egészségünk eltűnését. Ezért fokozottabban szükséges a te tanításodra figyelni, és a test külseje alatt -magamban is, másban is a- belső ember, a személy szépülését, érlelődését segíteni. Nem felejthetem, hogy te megígérted: egykor bensőnkhöz méltó külsőt kapunk tőled.

Sokszor félreértünk téged, Uram, még mi, a te híveid is. Nehezen akarjuk megérteni, hogy te az embereket összegyűjteni jöttél, nem pedig szétszórni, és pártokra szakítani. Mért építünk mesterséges barikádokat - ostobán - rád és különféle elvekre hivatkozva?